1956, maszekba' – egy sötétkék Saab-tól a Monteverdi Birkózókörön át a visszatekintésre történő visszatekintésig
Mindenkinek megvan a maga '56-os emléke, akinek volt szerencséje '89 előtt cseperedni, én most csak kettőt mesélek el, pontosabban hármat, azaz inkább mégis csak kettő és felet, a harmadik már '89-es emlék, inkább a jelen felé húz. Meg mindez remek ürügy arra, hogy ajánljak egy kolosszál posztot, de hogy mit, ahhoz kattanni kell, de gyorsan!
Fennkölt és icipicit ármányos lenne a címben, hogy "Az én '56-om", nem?! Mínusz 11 éves voltam, személyes tapasztalatok híján meg mit károghatnék a nagyok dolgába, ugyebár. Viszont: éppen a kádárjánosi puha, ámde
súlyos tabukkal pettyezett diktatúra
unalmas, szürke, nyálkás és velejéig hazug (és manapság újra annyira, de annyira ismerős) mindennapjai hozták, hogy – kamaszkori antagonista zendülés meg egy raklap véletlen nyomán – nekem is lettek '56-os emlékeim. (Családon belül nem volt téma a forradalom; azt később tudtam meg, hogy Anyu Miskolcon felvonult és meg is érintette a forradalmi hevület, Apu viszont éppen egy perforált vakbélgyulladást igyekezett túlélni a legzűrösebb napokban a város peremén, könnyen kitalálhatjátok, sikerrel. Viszont katona nem lett, mert papíron budai nagykamasz volt akkor, a "megbízhatatlan nemzedék" egyik képviselője, akiknek a kezébe nem adott fegyvert az új rezsim, nehogy el találjon sülni – innen nézve – jókor, jó helyen.)
Az első '56-os emlékem
egy Pécsre tartó stopos túra Ferivel. 1983 május, gimis évek, a tilalmi zónák egyre szaporodó áthágásaival, az a tipikus lázadó kamasz attitűd, amit amúgy nagyon bírtam magamban, de finoman fogalmazva sem volt politikai töltete – addig. Szekszárdnál állt meg nekünk egy sötétkék, svéd rendszámú Saab, hatalmas hajó, még érzem a bőr illatát. Egy "disszidens" vezette, szép, ékes magyarsággal beszélt, '56-ban pattant meg, lázadó kamaszként, egy svéd televíziós társaság operatőre lett, természetfilmek születésénél bábáskodott. A természetfilmek születéséről beszélt, aztán egy merész kanyarral '56-ra tért, elmondta, hogy MINDEN HAZUGSÁG, amit itthon erről a csodás, felemelő, benne tényleg földöntúli élményként élő időszakról mondanak, tanítanak, hirdetnek. De MINDEN. Nem ragozom, Szekszárdnál beszállt a hatalmas, sötétkék, lágyan ringó hajóba egy céltalanul lázadó kamasz, Pécsett már egy forradalmár szállt ki, túlzásnak hat még leírva is, de nem, nem az. Egy példa: onnantól számítva a Népsport kivételével lényegében nem olvastam hazai napilapokat, és a rádióban is kizárólag a hallgathatatlanná roncsolt Szabad Európa és Amerika Hangja szólt – Anyu tényleg őszinte és valóban kendőzetlen rémületére. És onnantól mindent, de mindent tudni akartam '56-ról; az igaziról.
A második '56-os emlék
a színház az egész világ időszakához köthető (nálamnál), 1986-ot írunk, a dátum fontos, 30. évforduló, a rezsim eresztékei már nagyokat roppannak, él és virul a második nyilvánosság, az alterszcénában erős a politikai szál, ez a besúgók és provokátorok időszaka (akik mögött a Mi Embereink állnak, mint tudjuk). Az emlék pedig egészen konkrétan a Monteverdi Birkózókör produkciója Jeles András rendezésében, az egyébként a "Tizedes meg a többiek"-et is jegyző Dobozy Imre vérkomancs szerző '56-os drámája, a "Szélvihar" (premier 1958-ban, sejthetitek) feldolgozása. Drámai események a címe, ügyesen elbújik mögé a lényeg, biztos ennek is köszönhető, hogy csodás csillagállások és itt nem részletezendő egybenyílások nyomán VHS-en levetíthetjük az amatőr színjátszók megyei találkozóján a Bartókban. Revelatív erejű és hatású percek; egy közintézményben leszalad '86-ban egy inverz '56-os játék, a megtorlás kegyelettelen kifigurázása, a hatalmi handabanda görbe tükre. A kádári olvasat – nem tudom, de nem is akarom szebben írni – szarba tiprása. Gúnyos, felemelő, drámai és vicces. Fény az alagút végén; röhögünk, sírunk. Győztünk.
Ehhez a fényes '86-os '56-os diadalhoz
mérten elenyésző siker a szememben, hogy ott lehetek a Kossuth téren, amikor Szűrös Mátyás 1989. október 23-án (30. évforduló, csak mondom) kimondja, amit ki kell mondani – mostantól a neve Magyar Köztársaság (sorrendben harmadszor, reményem szerint nem utoljára). Az most legyen mellékszál, hogy a kimondót már akkoriban is "Zűrös"-nek becéztük, joggal. Este a Parlamentnél még belefutok egy alkalmi demonstrációba, egy éltesebb asszony egy igazi '56-os zászlót lenget a lépcsőn. Wittner Mária, '56-os halálraítélt, túlélő. Sokan csak úgy megérintik, megsimogatják a lecímertelenített trikolórt; én is. Mindenki mosolyog. Mindenki boldog.
Az én '56-om csak azért jutott ilyemn élesen eszembe most – a 30. évforduló szikár ténye mellett –, mert a Vageszblogon megjelent Az 1956-os forradalomra való 1989-es visszatekintésre való visszatekintés című poszt. Nagyon jó szívvel ajánlom, mindenkinek, azoknak a fiataloknak meg de pláne, akiknek megadatott az a szerencsés helyzet, hogy (még) nincsenek '56-os emlékeik. Itt a link, mutatom!
Vageszblog – visszatekintés a visszatekintésre (katt) >>
'56 emléke: él. És jó nekünk, hogy élhet.
(Illusztráció: Vageszblog; a poszt remek találatért Szabadi Verának tartozom hálás köszönettel!)
