Ellenzéki összefogás Dunaújvárosban: együtt csináljatok (velünk, nekünk) egy jó várost!

Régen dédelgetett, tovább nem halogatható téma következik, drága böngészők, bevallottan provokatív éllel és kendőzetlenül fogok mesélni arról, milyen városról álmodom, és ennek nyomán milyen polgármestert és milyen testületet szeretnék látni 2019 őszén szeretett városomban.  A Cserna Gábornak maszkírozott Dorkota doktornak és levitézlett csapatának mennie kell – de nem lesz könnyű a helyükbe lépni, ez faktum.

Az elmúlt hetekben több kisebb-nagyobb háttérbeszélgetést folytattam a város jövőjéért aggódó, változást kívánó-sürgető, radikális lokálpatriótaként a szó legszorosabb értelmében elkötelezett emberekkel – pártszimpátiától és ideológiai hovatartozástól függetlenül két markáns tényezőt tapasztaltam. Mielőtt a jövővallató fejezethez érnék, ezekről ejtek pár szót.

Az élhetetlen város

Egybehangzó, mi több, kínosan fájdalmas összecsengéssel  visszatérő tétel (csodák csodájára még magukat fideszesnek valló-tételező emberek is említették), hogy az utóbbi években bántóan és fájóan hiányoztak a város életében a progresszív, előremutató, a fejlődést, az előrelépést szolgáló történések (és döntések). Magyarul: miközben kőkemény és velejéig hazug sikerpropaganda tálalja az "eredményeket" – maga a Médiaközpontnak maszkírozott hazugsággyár is százmilliós nagyságrendű közpénzt emésztve fel –, az óriásmolinók, a felújított (a fidesznyik valóságnak megfelelően kívülről pompás, ám esetenként beázó és/vagy belül omladozó) intézmények Potyemkin-városa mögül sorra-rendre kikandikál a nyomoronc, leharcolt valóság . 

A folyamatosan veszteséget termelő élményfürdő, az esti szürkületben is ragyogó stadion, a láthatatlan kilátó, a szemét, a kosz, a felelőtlen,  a sebtiben összekazlazott Modern Városok Program megvalósíthatatlan és persze ennek nyomán meg is valósulatlan ígéretei, a végletekig elszúrt és mind a mai napig életveszélyes közvilágítás, a járhatatlan utak és a lerobbant közterek mind-mind  arról tanúskodnak, hogy az elmúlt ciklusok (nem egy, sőt, már nem is kettő) a hanyatlás koraként íródnak a város történetének nagykönyvébe. A fénykorban hatvanezres városból tízezres nagyságrendű népesség távozott – a lábukkal szavaztak, megtehették, megtették. 

Ellenszélben

Az, hogy mit művelt és művel a hatalom azokkal, akik civil kiállásssal és/vagy önálló véleménnyel, esetleg a jámbor-belenyugvó-tehetetlen elfogadáson túl némi kritikai éllel szemlélik működését – a városért haragszom, nem ellene jegyében –, nem kell túl meszire menni.

A Castellum története korrekten leírható a hatalmi csesztetés, a megalapozatlan vádaskodás és a paranoid ellenségkeresés történeteként, aki nem hiszi, olvassa el az alábbi két link alatti példákat:

A Castellum megbírságolása – Segíts TE is! (katt) >> 
A Nagy Nemzethy Hazugsággyár – második nekifutás (katt) >> 

A személyes vonatkozásokon túl hadd jegyezzem meg: még belegondolni is fájdalmas, hogy ugyanezt a kíméletlen, kegyelettelen lépéssort megtehetik, és kétségünk ne legyen, meg is teszik mindenkivel szemben, akit ellenfélként, nota bene ellenségként állítanak be. A közelgő kampány előtt erre sem árt felkészülni.

Micsoda város (lehetett volna)!

De vissza a kudarcos városhoz – fájdalmas, de igaz: miközben a kétségtelen kormányzati háttér, a kényelmes hatalmi többség, a fronton álló fideszes polgármester magában hordozta egy nagyívű városfejlesztési program megvalósításának lehetőségét is (iparfejlesztés, modernizáció, korszerű oktatás, minőségi kultúra- és közösségépítés, jól használható városi terek létrehozása, ezer és egy remek, innovatív ötlet menedzselése annak érdekében, hogy a fiatal generációk ne a fővárosban vagy külföldön, hanem itt valósítsák meg önmagukat), ebből a programból semmi, de tényleg az égvilágon semmi sem valósult meg – leszámítva persze a Modern várost építünk! kiüresített, velejéig hazug lózungját. 

A fideszes többség, az élén Cserna Gábor polgármesterrel ezen a téren nem elégtelenre, hanem nullásra vizsgázott – elég, ha csak egy pillantást vetünk a hasonló kaliberű-kvalitású, hasonló lehetőségekkel bíró középvárosok fejlődési ütemére, eredményeire. Kaposvár, Tatabánya, vagy akár Kecskemét, Szekszárd vagy Veszprém szárnyal, miközben a hasonló vagy akár jobb lehetőségekkel bíró Dunaújváros szárnyaszegetten toporog. Ami az elmúlt években a városban, a várossal történt, az nem fejlődés, még stagnálásnak is nehezen eladható.  Miközben, ismétlem, a lehetőség adott volt egy jó program létrehozására – csak éppen hiányzott pár alaptényező: a koncepció, a tervezés tudománya, az ötletekkel történő jó szándékú bíbelődés, az innovációs készség és szándék. 

Dunaújváros beragadt, és nem kérdés, hogy a sikerpropaganda kvázi-folyamatos hurrázását nem számítva ebben a ciklusban már nem is lesz képes érdemi előrelépésre.

Személyes kudarc

A történtek, a kudarcosság hátterében sokan személyi tényezők elégtelenségét látják; én is osztom azt az álláspontot, hogy Cserna Gábor polgármesterként alkalmatlan a vállalt és betöltött szerepre, működése a "szakmailag szégyenteljes, emberileg szánalmas" frázissal összegzehető. Báb – valódi döntések és valódi kompetencia nélkül. Minden érdemi történésről szelíd (és direkt nagyon-nagyon visszafogott) álláspontom szerint rendre dr. Dorkota Lajos MEKH-enök, Fidesz-választmányi halljakend és kihaénnem kiskirály dönt – az  ő motivációit természetesen nem ismerhetem száz százalékosan, de hadd fogalmazzak megint csak nagyon finoman:  politikai karriejét és döntéseit szerintem nem mindig és nem maradéktalanul rendelte alá a közjó szolgálatának. 

A város kudarcos (közel)múltja és szelíden fogalmazva is kritikus jelene nyomán – az elvándorlással, a korfa tragikus alakulásával, a szellemi potenciál kínálta lehetőségek aggasztó figyelmen kívül hagyásával – nem kérdés: amennyiben a városlakók érdemi fejlődést, kézzelfogható elmozdulást kívánnak, hadd írjam kicsivel merészebben, ki szeretnének szabadulni a fideszes jelen nyomasztó és fenyegető béklyójából, akkor csont nélkül elhajtják a jelenlegi többséget. 
Nem lesz egyszerű – de nem is kivitelezhetetlen. Adok egy kottát, de természetesen ki-ki beírhatja még a saját hangjegyeit; a végén kell szép, jól hallható muzsikát varázsolni belőle!

Éljetek a lehetőséggel!

Hadd kezdjem egy nagyon egyszerű képlettel: ami a hatalmi többségnek az elmúlt ciklusok mindennapos tapasztalata szerint nyűg és lehetetlen föladat – hatékonyan tervezni, a terveket megvalósítani, és egyáltalán, gondolkodni azon, hogy és miként lehetne jobb, élhetőbb, a szó legszorosabb értelmében vállalható várost kialakítani és fönntartani –, az az ellenzéknek egyfelől kötelesség, másrészt pedig kitűnő esély a változásra. A hatalmi többség kezében eddig volt (pontosabban lehetett volna) egy nagyon komoly fegyver: a zsarolás bárdja. "Ha nem szavaztok rám, nem kaptok forrást, nem fogtok fejlődni!" Ezt zenghette volna – és fogja is zengeni, kétségünk ne legyen felőle – a kormányzati propagandagépezet. És? Eddig kaptunk, mégse mentünk előrébb egy tapodtat sem. Mi bajunk lehet, ha mégsem rátok szavazunk? Körberajzoltok? 

Tudjátok, mint a klasszikus ruszki viccben, amikor két kényszermunkás építi a hűtőházat Szibériában. Az egyik átkiált a másiknak, gyere, Iván barátom, van egy üveg vodkám, toljuk be. A másik: ne pofázz, elvisznek! Innen? Hová? 
És jókedvűen, nagyot húz az üvegből.
A képlet egyszerű, kedves ellenzék: el kell mondani, nyíltan, kendőzetlenül, karakán kiállással és sok-sok humorral, ötlettel, leleményes akciókkal, koncertekkel, kiülésekkel, flash mobbal és vidám, oldott természetességgel, hogy mostantól más lesz – egy fasza várost csinálunk a jelenlegi nyomasztó, a szó minden értelmében sötét, kilátástalan hely helyett. (És ez, a mosolygós, vidám, oldott és szabad kampány nagyon komoly fogcsikorgatást, vicsorgást, dühöt és köpködést okoz majd a túlparton – pont ez lesz benne a gyönyörű. A kacagó szabadság, a mezítlábas boldogság fennkölt derűje az idegbajjal szemben.)
És azt is el kell mondani, hogy hogyan. Milyen tervekkel, milyen ötletekkel, milyen elképzelésekkel, milyen energiákra és milyen szinergiákra alapozva. Kezdjünk, kezdjetek el MOST ötletelni azon, hogy mitől lehet tisztább a város. Nyissunk, nyissatok vitát arról, hogyan lehetne a nagy foglalkoztatókat, a foglalkoztatás és adózás szempontjából egyaránt megkerülhetetlen partnereket még inkább (újra) bevonni a városunk működésébe? Mit kezdjünk a Duna-parttal? Hogyan segíthetjük terveik megvalósításában a kis- és középvállalkozókat? Hogyan működhetnének jobban az egészségügy intézményei? És mit tehetünk a kultúra szereplőiért? Hogyan lehet visszahozni, sőt, tovább erősíteni a sportváros üdítő kivételektől eltekintve sajnos igencsak megkopott nimbuszát? Hogyan lehet mozgásra bírni, kirobbantani a gépek elől a jövő nemzedékét, és mit kezdhetünk a szépkorúakkal, akik még igencsak aktívan szeretnének tenni a közért? Hol legyenek közösségi kertek? És még helyek, ahol rekreálódni lehet? Mit tehet az a fiatal, aki létre kíván hozni egy színpadot, jógakört, kreatív műhelyt? A sor persze ezúttal is tetszés szerint folytatható!

Van még egy fontos tényező: a teljes, pontosítok, lehető legteljesebb összefogás, és itt nem kizárólag az ellenzéki alakulatok lehetséges és kívánatos összeborulásának ábrándjára gondolok. Persze arra is: előre érdemes artikulálni, és jó tudnia mindenkinek, hogy aki kimarad ebből a közös játszmából, az nagy valószínűséggel kiírja magát a város jövőjének történetéből – a nép, az istenadta okkal vagy ok nélkül, de azonnal és elletmondást nem tűrően rá fogja verni ezekre a szereplőkre, hogy maguk is a Fidesz szekerét tolják; és az ilyen vádakat utólag kegyetlenül nehéz lemosni, ha egyáltalán sikerülhet. Van azonban egy szegmens, a politikai szerepvállalókon túl meg kell nyerni mindenkit, aki így vagy úgy, de elégedetlen a jelenlegi rezsim vállalhatatlan ténykedésével.

A leharcolt iskolákban dolgozó tanárokat és a nagymamát, akinek fáj, hogy csak szkájpon láthatja az unokáját. A szakmai szervezet képviselőjét, akinek a javaslatai egyszer sem érték el a döntéshozók ingerküszöbét, a szemét miatt háborgó lakókat, a kátyús utak miatt dühöngő autósokat, a sötét utcák miatt a gyerekük testi épségéért aggódó szülőket – a sor itt is tetszés szerint és sajnos nagyon hosszan folytatható. Nekik is el kell modnani, hogy van esély a változásra, és nekik is ki kell fejteni, hogy hogyan lehetséges. Pontról pontra, lépésről lépésre, mindenkinek.

Ha pusztán annyit mondtok, hogy  ennyi volt, Csernának/Dorkotának/afideszesbagázsnak mennie kell, akkor buktok. Ha elmondjátok, mi következhet utána/utánuk, akkor és csak akkor van esélyetek.

Ki legyen a polgármester? És mit tegyen?

Fogós kérdés, szent igaz, ráadásul gyorsan, akár már heteken belül választ kell rá találni. Az első gondolatom az volt, hogy az össz-ellenzéki és össz-civil polgármesterjelölt legyen egy nő; egy derűs, mosolygó, okos asszony, aki kemény határozottsággal odapakol, ha kell. De a nemi hovatartozás nem is fontos: találjunk egy feddhetetlen és támadhatatlan, derűs, mosolygó, okos embert, aki kemény határozottsággal odapakol, ha kell. Aki nem fél, hogyha mégis betámadják (mert betámadják, ez is biztos), és képes – akár például a jog eszközeivel élve – megvédeni magát az összes nemtelen támadástól. 
Legyen képben, ismerje a várost, és ismerje a városházi működést, ne tévedjen el, és legyenek meg azok az alap emberi-szakmai kapcsolatai, amelyek kétségkívül aranyat érhetnek az esetleges-reménybeli átállás időszakában – egyszerre le is rövidíthetik és meg is könnyíthetik azt.
Legyen kiállása, legyen vitaképes, érveljen határozottan és céltudatosan – lásd fent. El kell tudnia mondani, hogy a Cserna-érának vége, és azt is, hogy miért. És azt is, hogy hogyan.

Legyen jó szakember. Értsen valamihez, de ahhoz nagyon. Mert aki valamihez ért, de nagyon, az tisztelni fogja a tudást, és felelős lesz a döntéseiért – márpedig ez a két tényező elengedhetetlen kívánalom egy olyan városban, amely munkakultúrára és fejlődőképes iparra alapozva definiálta önmagát, ráadásul nem csak túlélni akar, hanem hosszú távon is hisz az eredményes, hatékony , az innovatív ötleteket és a kreatív energiákat mozgósítani kész és képes város éthoszában.
Legyen gyermeke, hogy ne legyen mindegy neki, milyen az oktatás. Óvodától egyetemig.
Legyen kocsija, hogy át tudja érezni, mennyi minden múlik az elégtelen útviszonyokon és a katasztrofális parkolási helyzeten.
Legyen céltudatos, legyen merész. Legyen humora, legyen fogékony az iróniára és öniróniára.

Ne politikus, ne pártos szereplő legyen: a város jövője áll vagy bukik ugyanis azon, hogy az esetleges-reménybeli győzelem után ne hulljon szinte azonnal atomjaira az összefogás. A képlet – viszonylag – egyszerű: kell egy többségi határozat arról, hogy a folyosón még lehet pártoskodni, de a közgyűlési teremben, a várospolitikai döntések meghozatalakor már nem. Csak keményen: aki a viták során bármilyen párt nevét kimondja vagy bármilyen pártra akár csak utal is, attól a levezető elnök (a polgármester) azonnali hatállyal megvonja a szót. A város érdekei számítanak, és csak azok; aki képes ezt vállalni, marad, aki nem, az idővel a "néma levente" szerepbe kényszerül.
A feladat adott. Meg kell találni az embert, aki megfelel a fenti kívánalmak többségének. És meg kell találni a csapatot, amely segít kidolgozni, de mondatról mondatra felépíteni a jelölt programját, meg mellé megszervezni azt az eseménysort, ami egyúttal a jelölt kampányaként is működve megmutatja, milyen lesz majd egy derűs, vidám, értékeire és eredményeire büszke városban élni.

Fogy az idő, de vészesen – lépni, dönteni kell, méghozzá gyorsan. Kiállni. És menni előre. Győzni. Előbb erővel, energiával, tűrve a legalantasabb ellencsapásokat is.

És győzni a végén, kacagva, és csinálni nekünk, velünk – egy jó várost. Egy jó Dunaújvárost.