Kutyapárti kutyafuttató? Hát a város területén juszt se, az már biztos! Biztos?

"Hogyan nem lett elkerített kutyafuttató ma sem Dunaújvárosban, avagy a polgármester úr besúgó csapatának tündöklése" – ezzel a hangzatos címmel jelent meg összegzés egy szombati akcióról a nagy közösségi portálon. Átolvastam, elkértem, itt is van – Cs. vendégposztja.

Csaknem másfél éve annak, hogy néhány kutyás botrány után felvetődött bennem: mi lenne, ha sok más városhoz hasonlóan, Dunaújvárosban is lennének elkerített kutyafuttatók, ahol a négylábúak biztonságosan játszhatnak.
Fel is mértem gyorsan, hogy mit gondolnak róla az emberek, az eredmények a lenti grafikonokon láthatók.

Mivel egyértelműen úgy tűnt, szükség lenne rá, be is mentem a Városházára, ahol közölték: az építés nem engedélyköteles.  Következett tehát a forráskeresés.

Sikerült is találni. Aki esetleg nem hallott róla: a Magyar Kétfarkú Kutya Párt a kampánypénzt értelmetlen plakátok helyett értelmes és hasznos projektek támogatására fordította, amelyhez pályázat útján lehetett hozzáférni. Így sikerült elnyernem 500.000 forintot, amelyből meg is valósulhatott volna egy 15x15 m-es, bárki által használható, elkerített kutyafuttató, amelyből egy 5x15 m-es rész inkább egy-egy kutyának lett volna kitalálva, míg a nagyobb, 10x15 m-es rész csoportos játékra.
Ezután ismételten bementem az Önkormányzathoz, hogy megerősítsék, hogy az építés nem engedélyköteles.
Nem erősítették meg, hosszú és lélekölő procedúra vette kezdetét.
Egy bizottsági ülésen tárgyalás nélkül leszavazták, majd ismét napirendre vették, hogy aztán, miután meghívtak, ott helyben vehessék le a tárgyalandó pontok közül.
Jó hír volt viszont, hogy hirtelen a városvezetésnek is eszébe jutott az a nagyszerű ötlet, hogy mi lenne, ha építenének elkerített kutyafuttatókat. 
Csuda egy gondolat, de annyira nem zavart, mert informálisan ígéretet kaptam, hogy miután ők megépítették a magukét, én is megépíthetem az enyémet (és végülis a célom nekem az volt, hogy épüljön meg, ami megvalósulni látszott). 
Aztán teltek-múltak a hónapok, és természetesen nem történt semmi. Olykor betelefonáltam, hogy mizu, de mindig csak azt a választ kaptam, hogy majd.
Így aztán a pályázat kiíróíval egyeztetve úgy döntöttünk, nem várunk többet, az ősznek mindjárt vége, télen pedig nem lehet ilyen munkákat végezni.

Ki is írtuk az eseményt: szombaton 9-kor találkozunk a Weiner körúton (ahol a legtöbb baleset történt), a csapat pedig össze is gyűlt.

No meg még néhány fő, ugyanis mire odaértünk, vártak már ránk a közterület-felügyelők (ezt hogy kell írni?), akik közölték velünk, hogy amint elkezdünk dolgozni, azonnal hívják a rendőröket.
Semmi gond, akkor megépítjük máshol, ahol nem várnak ránk közterület-felügyelők (így írom most már, ha rossz is, legalább következetes). Irány a Duna-part, a fuvaros segít átcuccolni, de azért írjuk ki az eseményhez a telefonszámom, hogy ha valaki szeretne csatlakozni, megtaláljon bennünket. Jött is a telefon: merre vagyunk, kedves női hang, Eszter talán, jönne segíteni. Jöjjön. De persze nem jött, hanem ismét a közterületisek jöttek, akik ismét elmondták, ha elkezdünk dolgozni, azonnal rendőrt hívnak. Ó, ez az Eszter (talán), átvert!
Na most már eggyel agyafúrtabban úgy tettünk, mintha feladtuk volna, de persze eszünk ágában sem volt. Megkerestük a legeldugottabb helyet (persze csak miután sikerült lerázni a közterületiseket, akik követtek bennünket), ami csak létezik, gyors interjút készítettünk az ottani kutyásokkal, szükségük van-e rá, és miután a válasz egyértelmű igen volt, ismét hívtuk a fuvarost, hogy hozhatja a kerítésanyagot. Itt már szabályszerűen az erdőbe, a fák közé pakoltunk le, hogy szinte lehetetlen legyen bennünket észre venni.

Hogy jól sikerült a lerázás, azt bizonyíthatja, hogy itt a kipakolás után végre a kimérést és az ásást is megkezdhettük, és kezdtük elhinni, hogy végre megépíthetjük azt a nyavalyás kutyafuttatót, amikor ismét megjelentek a sárgamellényesek, és tudtuk, innentől nincs tovább. A kiásott gödröket betemettették, minket pedig közösség elleni magatartásért figyelmeztetésben részesítettek.

Végül csak bűnöztünk egyet, ugyanis kihelyzetünk egy kutyapiszokzacskó-tartót, ami szintén az ottani kutyások külön kérése volt.

Szóval végül megint nem épült meg, de ne higgye azt, polgármester úr, hogy ezzel vége! A besúgó hadsereg jól teljesített, de az alapanyag megvan, BÁRMIKOR kimehetünk, és megcsinálhatjuk. Akkor, amikor épp a legkevésbé számít majd rá ;) Most aztán retteghet, hogy egyszer majd kutyák játszanak, szépen, biztonságban. 
MUHHAHHAHHAHA
És mindez úgy, hogy a városlakóknak egy fillérjébe se kerül! (Na jó, elismerem, ez most már nekem is egy kicsit túl durva.)

U.i.: A közterületisek amúgy jófejek voltak.

Eddig tartott Ábel összegzése – és csak egy rövid reflexió: epedve várom a folytatást! Hajrá kutyák & kutyások, így is, úgy is!