Tisztelt Hölgyeim és Uraim, kedves Vendégek! A megnyitóra készülve volt, lett egy pont, amikor óhatatlanul elérkeztem a kőbaltám történetéhez.
Ülünk a kályha mellett, Horváth barátom és én, a kályha oldala vörösen izzik, túlfűtöttétek, mondta Lajos bácsi később, puhány városi faszok, gondolhatta hozzá közmondásos keresetlenségével, de ezt nem mondta, Lajos bácsi bírt minket, mentünk hozzá néhanap Kánba, gombászni, szarvaslesni, kútból vödörrel vizet húzni, élni úgy, ahogy élni máshol már nem adatott akkoriban – illetve akkoriban sem, hogy pontos legyek.
A kőbaltám története valamikor a boldogságos és boldogító '90-es évek elején éppen itt kezdődik, Kán mellett, a kiszáradt patak medrében találjuk a köveket, és most ülünk a kályha mellett,
izzadunk és röhögünk,
és kőbaltát készítünk. Kettő kőbalta készül, egy Horváth barátomé, egy az enyém. Hőskor, hősemberekkel – rég volt, szép volt.
A kőbaltám történetéhez Vachter János képen keresztül jutottam el, pontosabban vissza, a képlet ugyanis – szent meggyőződésem – kísértetiesen hasonló, és egy kiváló múzeumi frázissal, a kísérleti régészet kifejezésével írható le legtökéletesebben.
Vachter János ugyanis képeket készít, de nem a most bevált és bevett módszerekkel, kattints gyorsan sokat, aztán válogatás nélkül told ki az összest, mindet a face-re, nem, pont fordítva, Vachter János, na jó, legyen mostantól Janó, az jobban illik hozzá, a fotózást a már említett kísérleti régészet egy lehetséges eszközének tekinti. Már a választott eljárással archív képeket készít ugyanis: régi időket, emlékeket, hangulatokat idéznek munkái. Nagyon is jelenvalóak, nagyon is ismerősek – és mégis azonnal. lényegükből fakadóan megteremtik a megszépítő múlt illúzióját.
Milyen jó, hogy van nekünk
Az alkotó több sorozatból válogatta a kiállítás anyagát, a címadó kollekció pont azt adja, amit ígér, folyami képek, víz és műtárgyak, hidak, bóják, meg hajók persze. A Duna a miénk, itt jegyezném meg, hogy milyen jó, hogy van nekünk Dunánk, és milyen rossz, hogy nem vagy csak alig-alig tudunk kezdeni vele, továbbá alig-alig tudunk mutatni belőle valamit. Pedig, és ezt a mondatot most nem folytatom.
A dunaiság mellé még ott játszik a címben a lefeleség is, visz a sodrás, lehet bámészkodni, nyugalmasan, csöndesen, nem kapkodva, megfigyelni mindent –
nem húzni, nem rohanni.
Így a jó: nekünk. Az már csak ráadás, hogy beúszik – figyelitek, beúszik! – a címbe Esterházy Péter, meg az ő Hahn-Hahn grófnőjének titokzatos pillantása. Jó tanács: nézzétek majd meg, a könyvből milyen idézetek kerültek egy-egy kép alá – tanulságos lesz!
De nem csak dunai képeket láthatunk, ez benne a csodálatos, a dunai képek ígérete mellé kapunk nedves kollódiumos eljárással készült műveket is például,
ez már masszív fotótörténet,
hőskor, hősemberekkel, hogy egészen pontosan toljam a párhuzamot. És ha látjátok a kedvenc képem, a fa árnyékában, furikon sziesztázó fickóval, akkor már az is tiszta lesz, miért éppen Kán ugrott be: ez a kép bizony készülhetett volna rólam is akkor, és készülhetne mindmáig kora délutánonként, a magamra rótt kötelező szieszta idején. Jó, nem furikon, ez is ténykérdés.
... kötelező szieszta idején
Gyerünk tovább – irány Berlin, és irány Szlovénia és Szicília, a móka lényege itt is az, hogy Janó nem a turisták hírneves helyeit örökíti meg, vagy ha igen, akkor sem úgy, ahogy mindenki más, megáll, katt, feltölt, megoszt, megy tovább. Janó külhoni kalandozásaira Pajtás gépet (igen, PAJTÁST!!!) visz, az eszköztár így prózaian egyszerűvé válik, az eljárásrend viszont roppant bonyolulttá, kérdéses kimenetelűvé – az eredmény viszont lenyűgöző. A rontás, romlás, hiba a kód része – ez van, ilyen a világ, üzenik a Vachter-fotók, és bár kedvünk lenne, erőnk nincs vitatni igazukat.
Csipetnyi Szicília, nagyon nem turistaszemmel (Fotók: Vachter János)
Vannak még a kiegészítő munkák, máshová nem sorolt dolgok, a gépemen az egyéb mappa van tele a közel sem ennyire artisztikus és tízezredennyire sem sokatmondó testvéreivel. Az, hogy
egy kép milyen világokat képes megnyitni,
már láthattátok a kőbaltás esetnél, a furikon sziesztázó fickónál, itt is van ilyen, egy sztoridílernek ez nem erény, csak kötelesség, a Bátonyterenyén készült facsipeszes képről beugrott Molnár honvéd a seregből, amint részegen, sírva üvölti az éjszakába, hogy ennek, tudniillik Kádár János rendszerének legyen végre egyszer és mindenkorra vége. 1988-at írunk, tavasz van. Most meg 2014, és ősz.
Hogy a krumplilevesről már ne is beszéljek
Hát, a facsipesz maradt facsipesznek, hogy a krumplilevesről már ne is beszéljek – de mi csak ringatózzunk a Dunán, lefelé, tartsanak velem, velünk, drága hölgyeim és tisztelt uraim; még annyit lezárásként, hogy a Kánban készült kőbalta máig megvan, normál esetben a gépem fölött lóg a falon, de most elhoztam, megmutatom, hogy lássátok, nemcsak rég és szép volt, de igaz is – tessék!
Köszönöm a figyelmet!
(Elhangzott az Intercisa Múzeumban, Vachter János Lefelé a Dunán című kiállításának megnyitóján.)
